Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Böröndi Lajos: Látni az eget

2008.03.09

Látni az eget

 

Portrévázlat Varga Györgyről

 

 

 

 

 

Ritka az a művészpálya, amelyik nem kacskaringós. Sokan hajlamosak a sokféle irányultságot, a kísérletezést eltévedésnek minősíteni, pedig sokszor ez a feltétele a megérkezésnek.

Így van ezzel Varga György is, aki tudatosan, tudattalanul magába szívta a körülötte lévő művészbarátok “eredményeit”, a hatásokat szintetizálva ért el arra a magaslatra, ahonnét már tisztán látszik a cél.

- Lassan megérkezem - mondta nemrégiben egy baráti beszélgetésben, s ez a mondat inkább volt szelíd, mind hivalgó, s jelzi a derű fontosságát, az önmagával való bizonyos fokú megelégedés szükségességét.

Ez a megérkezés azonban nehéz pályát takar. Műtermek, nagy inspirációk hiánya, s a periférikus létezés okán nehezebb a “megérkezés”. Tetszik vagy nem, az ország szélén élőknek, a centrumtól távol alkotóknak nehezebb jó helyeken megmutatkozni, s kimaradnak abból a pezsgésből, amelyek ugyan sokakat csak a látszattal tesznek önteltté, de keveseknek erős inspirációkkal is szolgálnak. Míg művészileg jó is lehet ez a “kimaradás”, az önbecsülést nem mindig tartja életben.

Varga György 1968 óta foglalkozik festészettel. Katalógusa legalább is ezt írja. Pályája korai szakaszában azonban bőrrel, krómmal is dolgozott, s ezek a kézbe való dolgok a síkot törik át, a látás mellett a tapintás érzésével ajándékoznak meg. Dunaszigeti műtermében még mindig szívesen elálldogál az ember tárgyai között, a hajlított drótok, formák egy másféle pályát is felvillantanak, bár valljuk: a látást egészítik ki.

Varga György szívesen mondja magát a Szigetköz festőjének. Pedig a Szigetköz csak arra jó, hogy a belső tájat segítse megfogalmazni. Bensőséges a viszonya a tájhoz, de ez a táj csupán azért szigetközi, mert itt él. Fontosabbak azok a sérülések, amelyeket az ember okoz rajta. A pusztulás, a lassan víz nélkülivé váló vízi világ fölött érzett fájdalom.

Eleinte azt gondolta az ember, hogy azért hiányoznak talán az emberek ezekből a tájszeletekből, mert Varga autodidakta festőként ódzkodik az emberábrázolástól. Hosszú idő kell, hogy ráébredjünk, hogy az ember legrondább formájában mégis ott van a maga mögött hagyott, átalakított világban. Nem kell a konkrét ábrázolás ahhoz, hogy rájöjjünk: az embertelen nem jelent ember nélkülit!

Olajfestményeinek jelentős része artisztikus,  a ráismerés mellett nem mindig jön át belőlük a mesterségen túli izgalom. Akvarelljei viszont szinte kivétel nélkül a szakma élvonalába emelik Varga Györgyöt. Sokáig nem is jön rá az ember, ha mai dolgait szemléli, hogy újkori jelei innét eredeznek, ezek a foltok, amelyek a táj második-harmadik síkját jelképezik már a belső világ homályos foltjai. Üvegszerű vizei, a faágakkal feltépett, felsebzett fehér-szürke egei, a vérző Szigetköz sejtelmes öblei szíven ütnek. Itt érezni azt az erőt, amely lecövekeli a nézelődő embert a kép elé, s az felszisszen, mint amikor megvágott ujjából kiserken a vér.

Akvarellt festeni a legnehezebb dolgok közé tartozik. Ezt Varga úgy csinálja, mintha a legkönnyebb dolog lenne a világon.

Látszólag nagy fordulatot hajtott végre pályáján, amikor először elkezdett jeleket festeni. Mondhatnám úgy is, hogy ismét kisgyermek lett, aki a fehér templomfalra karcol üzenetet. Ez az egyszerűsítés azonban törvényszerű fejlődés is egyben. Átlépett egy vonalon, amit nehezen fogadtunk el elsőre, de kissé lehiggadva látjuk: a felfelé vezető lépcső magasabb foka ez.

Posztmodern lett? - hogy ezt a csúfolássá züllesztett szót használjuk új képei láttán. Igen. De a szónak eredeti értelmében. Az elvonatkoztatás új  mezejére ért. Mintha a múlt megbarnult, még nem minden ízében megfejtett jeleit karcolná a barna festékrétegre. És ezek a jelek mintha mindinkább keresztekké állnának össze. A megváltásra váró ember alázata is ott lüktet e képeken. S lassan felnövünk hozzájuk, minél többet ácsorgunk előttük.

Varga György hatvan éves. Pályája delelőjén van. Készül csak a festésnek élni. (Meg persze a barátoknak.) Készül elmenni Mosonmagyaróvárról, ebből a megtartani (őt sem) akaró városból. Ha messzebb nem, hát Dunaszigetre.

Onnét is látni az eget!

Böröndi Lajos

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.