Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szakolczay Lajos: Varga György 60 évére

2008.03.09

 

 

                        A táj idillikumától a történelem  (és a személy) drámaiságáig

 

                                               Varga György hatvan évére

 

 

A Szigetközbe beleszületni, mert Varga Györgynek Mosonmagyaróváron ringott a bölcsője, a szerencsénél szerencsésebb dolog. A kincskeresők örülhetnek így, amikor rábukkannak az életüket a továbbiakban meghatározó – bearanyozó – zsákmányra. Ami nekik hosszú keresés-kutatás s a jószerencse beköszönésével sikerült, az a már kora fiatalságában nyiladozó szemű 

művésznek a véletlen során adatott meg.

             A szülőföld, ringató folyójával, homokpartjaival, füzeseivel, anyaként dajkálta. És önkéntelenül is bevezette abba a – később belső értéktartománnyá érő – szépségbe, amely természet-tükörként előtte napról napra föltárulkozott. Ha a Nap és a Hold – a képzeletnek ugyancsak van mítoszi utazása – fényével, illetve a bíborig elballagó sötétéjével minduntalan nem ült is ki a Duna partjára, érezni lehetett szinte kultikus jelenlétét.

            A gyermek úgy gondolta, hogy a sugárkoszorúba kötött táj – főképpen különleges fény-viszonyaival – számára önkéntelenül kijelöli azt a terepet, amelyen (először művésztanoncként, aztán már az ecsetet tudatosan forgató felnőttként) minél sűrűbben meg kell fordulnia. Hogy a gyakori ittlétekből igazi táborverés legyen, hogy az ösztönösen magába  oldott élménysor – a nagybányaiak örülhettek ilyen önfeledten természetimádatukban –  vérévé váljék.

            Varga György az itt szemébe ivódott tájélményt a különféle alkotótáborokban elsajátított, ugyancsak a természetelvűséget magáévá tevő s e jegyben cselekvő stúdiumokkal szerencsésen ötvözte. Magyarán: a szigetközi látványra akarva-akaratlan is rávetítette a mártélyi csodát, s nem utolsósorban a hódmezővásárhelyi tanyavilág szikár szépségét.

             Az általa kezdetben papírra (akvarell), majd később vászonra (olaj, akril) vetett táj ezért is több mint a szépség paradicsomi idillikumát visszhangzó kép. Az eget és a víztükröt  számtalan szilánkra hasító fény – a művész szépségimádata tagadhatatlan –  ugyan átjárt eget-földet, ám az alkotó annyira mégsem tudott  a sokszínű természet orkeszterének a megszólaltatásába belemerülni, hogy – akár egyetlen árnyékkal, akár a vihart sejtető feketék  riadalmas regimentjével – ne jelezte volna „világos” és „sötét”  (a kontrasztban drámaiság rejlik) összeütközését.

            Ahogyan az idő előrehaladt, Varga György művészete úgy vált tudatosabbá.

             A szép tájat és a némelykori (ugyancsak évekre visszanyúló) figuralitást az életműben fölváltotta egy, szigorúan csak a festőiségre törekvő, a személyiség és a történelem drámáját absztrakt léttérképekké emelő szemlélet.

             A művész most már a láthatón túlit, gyakran a Bibliához és valamely mítoszhoz visszanyúló terrénumot is mozgatja. Érdesen karakteres vásznán – a faktúra plaszticitásában él – sosem volt-sosem látott földnyelvek, kereszttel teleültetett mezők, valaminő történelmi panaszfalat rovátkáikkal, jel-együtteseikkel megkarcoló, szimbólumaikban ugyancsak erős sávok jelennek meg.

            A világ és benne az ember elveszett (ez utóbbi ténykedése ugyancsak veszélyezteti a saját űr-hidegében szinte megdidergő Glóbuszt), de a művész épp arra kapott jogot, hogy a tőle telhető drámaisággal esztétikai élményt nyújtson, vagyis kifejezze a sokszor dantei pokolban (a gulágokban, Szibéria jégsivatagjaiban) vergődő ember szabadság iránti vágyát, és a bűnös-bűntelen személynek megnyugvást (?) hozó tisztítótüzet is.

  

            Nem véletlen, hogy az utóbbi évek Varga György-i vásznán egyre inkább valaminő képileg hatásos – a történelemre (azon belül a magyarság történelmére) és a személyiségre egyaránt kiszabott – szenvedés-vonulat jeleníttetik meg.  A képmezőben, a több rétegű, barnával futtatott okkerektől kísérve gyakran megjelenik – hol sugallatos jelképként, hol az egész síkot négy részre osztva – az egyetemes jelképrendszer egyik legfontosabb  szimbóluma, a kereszt; amely amellett, hogy Krisztus véghetlen szenvedésözönére ( s az út végi kereszt-halálra) világít rá, emberi megtisztulásunk záloga is.

            S ebben a képek által sugallt megfeszíttetésben  vajon magára ismer-e az ugyancsak  számtalan bűnnel viselős, ám más népek bűneit is hordozó történelmünk?

             Törvényszerű, hogy ama keresztet és a rajta makulátlanságával tüntető corpust nem egyszer kis pirosok gyöngye, vagyis a stigmatizációra utaló erecske folyja körül. Varga György ezekben az apró, ám lényeges jel-tudósításokban bölcs mindentudással arról regél – tragikus nonfiguratív vászna erre példa –, hogy az 1956-os magyar forradalmat leverhették, a csaknem kiszenvedett népet meggyalázhatták, de nem vehették el emberségét, és nem kényszeríthették arra, hogy mindvégig (a szabadságra való áhítozás „jutalmaként”?) a rá kiosztott rabkenyeret egye.

 

 

                                                                                  Szakolczay Lajos

                  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.